bodoland

Bodola György karikaturista élete és művészete

Friss topikok

Linkblog

Blogajánló

Archívum

HTML

Bodoland

2010.01.05. 02:24 | golyó52 | Szólj hozzá!

 

                                                                
                                                   Ősök, származás, család
 
Bodola Györgynek székelyek voltak az ősei, apai és anyai ágon is.
 
„Az a hetedíziglen székely figura, aki Bodola néven beírta magát a labdarúgás nagykönyvébe, az az édesapám. Anyám is székely: Oltszemi Botos Blanka. Az úgynevezett „Mádéfalvi veszedelem” óta megvan ugyan a család krónikája, csak nem nekem. A Bodolák a Brassó melletti Hétfaluból származnak, de ez a vonal nem került a történelem lapjaira, bár apám testvére, aki tanult masiniszta volt egyszer úgy berúgott, hogy elaludt a vonat alatt, a sínek között, és a szerelvény felette haladt át. Kutyabaja sem lett, bár a családi krónikák szerint, másnap fájt, hasogatott a feje.”
 
A székely lófő Zágoni és Felsődobolyi Bodola család, mely 1767-ben Apafi Mihály Erdélyi Fejedelemtől  kapta a címeres levelet, református püspököket, (Bodola János és Bodola Sámuel) 1848.-as honvéd tiszteket, (Bodola Ferenc és idősebb Bodola Lajos) és tudós mérnököt is (ifjú Bodola Lajos) adott a hazának, valamint egy világhírű futballistát, Bodola Gyulát.
 
Bodola György legbüszkébb természetesen édesapjára, „Dudus”-ra volt, a Nagyváradi AC mai napig legendás játékosára, akiről 2008. novemberében nevezték el a Nagyváradi városi stadiont. Bodola Gyula összesen 334 mérkőzésen játszott a román és a magyar első ligában, 48-szoros román és 13-szoros magyar válogatott volt. Két futball világbajnokságon vett részt csatárként. 58 évig volt Románia gólkirálya. Játszott a CAO Oradea, Venus Bukarest, IAR Brassó, Ferar Cluj, és a Nagyváradi AC csapatában. 1945-től 1949.-ig az MTK játékosa volt. Aktív pályafutása után edzőként dolgozott Szombathelyen, Pécsett, Diósgyőrön, és Ormosbányán.
 
Néhány idézet Dudusról, a korabeli sajtóból:
 
„Az 1941-es őszi első hazai mérkőzésen több száz román ajkú szurkoló kiabálta kórusban: Nindzsala Bodola ! vagyis labdát Bodolának! A Nagyváradi AC 1944 tavaszán 13 pontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot. A második helyezett Ferencvárost viharos szélben, az Üllői úton, Bodola világklasszis játékával 4:1 -re verte meg a NAC. Az 1944. szeptember 6.-i angol légitámadás szőnyegbombázása felszántotta a NAC pályát. Könnyes szemmel mentünk át a Törekvés pályára, ahol elcsukló hangon énekeltük a NAC indulót: Tizenegyen megszálljuk a pályát, Kitűzzük a zöld – fehér kokárdát, Aki nem tud kapura suttolni, Ki fogjuk a csapatunkból zárni.”
 
„A magyar, a székely szív mindig hevesen dobogott bennem. A kínok kínját éltük át, amikor 1936. majd 1939. októberében Bukarestben a román válogatott mezében kellett játszani a magyar fiúk ellen. Képzeljen el egy olyan csapatot, amelyikből a magyar himnusz akkordjai alatt, heten, ott a pálya közepén hangosan sírtak. Úgy hívtuk egymást, - székelyesen - hogy lelkecskéim. Ha valami baj volt, összebújtunk a pályán, mint télen a kismadarak. Lelkecskéim, legyetek legkedvesebb játékunk, örök szerelmünk Csaba királyfiai!”
 
„Bodola univerzális tehetség volt. Óriási munkabírással rendelkezett. Kitűnően lőtt jobbal, ballal, futtában és kapásból. Bodola 20 – 30 méteres keresztlabdái éppúgy, mint fejes góljai élményszámba mentek. Bodola olyan tiszteletnek és csodálatnak örvendett Váradon, amely senkinek sem jutott ki osztályrészéül. Bodoláról még ma is – negyven év távlatából – regéket mesélnek. Az idősebb korosztály előtt neve úgy cseng, mint az irodalom terén Adyé vagy Juhász Gyuláé.”
   
„Ha ma Maradonát kiáltják ki a világ legjobbjának, ugyanazt Bodola mindkét lábával megcsinálta.” (Berkesi Elemér, Barcelona, 1984)
 
„A Bosnyák téri vendéglőjében az esti órákban Dudus mérte a sört a vendégeknek. Amikor kilencet mutatott az óra, s történetesen a kezében még csak félig telt meg a söröspohár, - Bodola elzárta a csapot. A poharat átadta a feleségének és bevonult a söntés mögötti lakásba.”
 
„1989. december 31.-én, déli harangszóra kezdődik a Budapest – Vidék labdarúgó mérkőzés az MTK pályán a szabad Romániáért. A kezdőrúgást az a Bodola Gyula végzi majd el, aki 48-szor a román és 13-szor a magyar válogatott mezét is felhúzhatta.”
 
 
„Bodola Gyula neve mostantól nem csak a sportlexikonokban fedezhető fel, hanem ott van egy erdélyi temető egyik friss fejfáján is. Született 1912-ben, meghalt 1992.-ben.”      
 
Az anyai ág, az Oltszemi Botos család is ősi székely lófő család. 1764.-ben a Madéfalvi veszedelem idején négy Botos testvér közül hármat végeztettek ki Mária Terézia katonái, csak egy menekült meg a haláltól. Az ősi családi birtokot is elkobozták. A Botos család, később, házasság révén összeköttetésbe került a gróf Rhédeyekkel, és mivel Erzsébet Brit királynő ősei között ott vannak a Rhédeyek is, Bodola György, ha igen távoli, de mégis csak „rokoni” kapcsolatban állt a Brit uralkodóházzal. Ezt persze a Borpatikában, meg a többi kocsmában hiába is mesélte volna.
 
A Botos család a Nagyenyedi Református Kollégium alapítói közé tartozott, így aztán nekik sohasem kellett tandíjat fizetniük ott. Nagyapja, Botos István is nagyenyedi diákként kezdte tanulmányait, majd Kolozsvárott jogot végzett, és később ügyvéd, főszolgabíró, majd brassói rendőrkapitány lett.
 
A legenda szerint, a családban született ikergyermekek közül az egyik sohasem érte meg a 40. életévét. Botos István is ikerként született, így 40 éves kora előtt a legenda beteljesülésétől való félelmében az alkoholba menekült, tönkretéve ezzel az egész család életét. Nem teljesedett be a végzet, aggastyán korban halt meg.
 
Fia, Botos Béla –Bodola nagybátyja - már kamaszkorában kártyázott, ivott, nőzött és mulatozott. De később fogadásból megszerezte a Brassói egyetemen a jogi diplomát, majd az ügyvédi vizsgát is letette. 1945 után átjött Magyarországra, itt újra vizsgázott. Az ötvenes évek elején egy határszéli faluba utazott egy barátjához karácsonyra. A soproni vasútállomáson az ávósok letartóztatták, és egy koncepciós perben több év börtönt kapott disszidálási kísérletért. 1956.-ban részt vett a forradalomban, majd elhagyta az országot és előbb Kaliforniában, majd Arizonában lett sikeres ügyvéd, negyedszerre 70 évesen tette le az ügyvédi vizsgát.
 
A nagybácsi (Buba) 1993-ban felkérte Bodolát, hogy illusztrálja a nagyapa, Botos István székely népmeséit. Nagy példányszámban akarta kiadni a könyvet. Ő azonban egyetlen rajzott sem készített el. Passzivitása nem érdektelenségből fakadt. Ragaszkodott alkotói szabadságához. Csak akkor rajzolt, ha a maga mulatságára tehette azt, ha ő talált ki valamit. Megrendelésre csak egyszer dolgozott életében: amikor a Rock lexikont illusztrálta. Nemegyszer megtörtént, hogy megbízói bezárták, és addig nem engedték ki, amíg el nem készült a munkával.
 
„Ez egy nagyon jó plakátunk volt. Kivittük Angliába, hát beszartak tőle. Bodola Gyuri készítette a grafikáját. Bezártuk egy hétre egy szobába, csomó piával, és mondtam neki, addig nem jöhet ki, amíg nincs kész. Ebből lesz egyébként a P. Mobil egyik új klipje is. Ezeket a figurákat mozgatják majd meg.” Schuszter Lóránt.                                   
                                       
 
 
 
                                                                Gyerekkor
 
Az első barátok, tíz éves kora körül, a Bartók Béla út környékén tűnnek fel. Mindenekelőtt Szombathelyi István, aki még ma is őrzi a közös gyerekkor emlékeit, a fotókat a Fradi kölyökben, és Gyuri leveleit Ormosbányáról, első száműzetése színhelyéről.
 
Amikor verekedései miatt már az ország összes gimnáziumából kitiltották, - pedig a mama - Blanka Néni (közismert nevén Botos Pipi) - eltökélte, hogy Gyurka fia maturálni fog. Mentő ötletként jött, hogy a világhírű Ormosbányai tanintézetben folytassa tanulmányait, hiszen épp az ottani futballcsapatnál volt edző Dudus Bácsi.
 
Két levél, melyet Szombathelyi Istvánnak 16 évesen írt, az Isten háta mögül, Kazincbarcika mellől, egy kis bányász településről:
 
„Pisti! 1968. Szeptember 23. Hétfő. Az Úr iskola esztendejének tizenkilencedik napján. Üdv neked, innen Ormosbánya nevű Metropoliszból. Most magyar óra van, és írok neked egy pár sort. Én oskolába járok, és azt hiszem, nemsokára kilehelem bűnös lelkem, mert már kezdek itt meghülyülni. Ha azt akarod mondani, hogy ez az aktus már rég túlhaladott, akkor, ha hazatérek, kitolom a két szemed! Most valami Balassi nevű gazfickóról tanulunk, aki különböző verseket írt a boldogtalan utókor bosszantására. Azt hiszem te is hasonlóképpen vélekedsz a matematikusok munkásságáról. Vagy talán nem? Én sokat focizok, és keveset tanulok, és ez így van rendjén! Meggyőződésem, hogy te is ezt az elvet vallod! Fociban mi újság otthon? Hogy álltok fel, és vasárnap kivel játszotok? Ezt azért kérdem, mert hazanézek! Örülsz mi? Porszívó milyen eredménnyel rugdossa a döngőt? Anyja mikor késelte meg utoljára? Én innen a távolból úgy képzelem el a Kormosék magánéletét, hogy a Porszívó elbarikádozta magát a kis szobában, és az anyja könnygáz bombákat hajigál rá, és a Porszívó időnként kénköves Istennyilát és görögtüzet fúj ki az orrán, (hja, neki könnyű!) és így próbálja anyját távol tartani. Nem így van? Az osztályról valamit. 7 fiú, és millió egy lány. Szombaton volt egy úgynevezett ismerkedési est az iskolában, amit én így kereszteltem el: „Tömegmegmozdulás, amely keretében kedélyes husáng legények kitárhatják szívüket az enyhén nyomott, helybeli hajadonoknak!” Most már kémia óra van és épp most feleltem. Nem fogod elhinni: négyesre! Most először életemben! Ha félévben a bizonyítványom megfelelő, akkor haza mehetek! Hidd el, hogy nincs rosszabb annál, ha valakit, - aki rajongásig szereti a környezetét, ahol neki barátai vannak, - onnan, abból a közösségből kiszakítják, és olyan helyre kényszerítik, ahol nincs neki való társaság, és ott nem tud örülni annak, hogy él! Na szevasz, várom leveled, írjál mindenről, és szólj Gyuszinak is, hogy ő is írjon, és nehogy megsértődjön az előbbi tréfálkozásomért! Isten – Isten! Gyuri. Tanuljatok mer mekbux.”
 
„Pistikém! 1969. 02. 24. hétfő. Talán kezdjem azzal, hogy farmerom sajnos nekem sincsen. Egyébként kutya módon pengetem életemet. A hajadonok igen kretének. Szombat este voltam egy bálon, 8-kor kezdődött, és elvileg pitymallatig kellett volna tartania. Már úgy fél tíz lehetett, mikor az együttes tagjai rángatózni kezdtek, és furcsa arckifejezéssel kezdtek szökdécselni. Először azt gondoltam, extázisba jöttek, de aztán kiderült, hogy korántsem erről van szó, csupán az történt, hogy leégett az erősítőjük, és rázta őket az áram. Így ért véget a szerfölött nagyszerű bál. Az úri közönség a belépődíjat kezdte visszakövetelni, és miután kérésük nem talált meghallgatásra, megdorgálták az egyik rendezőt. Ha erős a szervezete, akkor talán életben fog maradni. Az iskolában volt egy vetélkedő, „Tudni illik, hogy mi illek” címmel. Te is tudod, hogy jól nevelt gyerek voltam világ életemben, és így a vetélkedőn én lettem holtversenyben a harmadik, Ne röhögj te disznó! Hát ami az itt lakódzó hajadonokat illeti, ezen a téren szomorú a helyzet. Vagy hülyék, vagy rondák, vagy mind a kettő egyszerre. Ez az utóbbi a leggyakoribb. Egyik rondább, mint a másik, na de amikor reggelenként a sok rusnya állat fésülködik, és nézi ragyás képét a kézi tükrében, az borzasztó. Mindezt itt az iskolában. Azért jól eldilizzük az időt. Van egy egész jó fej, és azzal jókat röhögünk a furkókon. Magyarból elvileg mindenkinek két füzete kellene legyen, egy iskolai és egy házi. Nekünk persze egy sincs. Magyar órán a haverom elővesz egy gyűrött, félig teleírt matek lapot. A tanárnő kérdezi tőle, hogy hol vannak a füzetei? Erre ez a dili megmutatja az előbb említett lapot, és azt mondja: ez a házi füzetem, majd megfordítja a lapot, és folytatja: ez pedig az iskolai. Rögtön kidűltem a röhögéstől. Na meg ilyen szöveg: Az osztályfőnökünk egy kicsit süket. Egyik nap belép a tanterembe, és imígyen szól. Nagy a zsivaj, lárma! Mire én: Miből tetszik gondolni?! Március 19.-én megyek fel hazánk fővárosába, és 23.-ig maradok. Írd meg, hogy hol lesz meccsetek, és én kimegyek. Miután Apám, Anyám aláhamisították az átigazolási lapomat, ennek köszönhetően az Ormosbánya S.C. igazolt tagja lettem, de minekutána ősztől ismét pesti lakos leszek, szeretnék visszamenni a Fradiba. Gondolom ezt János Bá’ nem fogja kitörő örömmel fogadni. Kormos Cyrano hogy él? Múltkor volt itt egy farsangi bál, a Syconor együttes játszott, egész jól. Minden jó volt, csak egy gyerek mutatott ellenszenvet irányomban. Ezt a cimborát atyai intelmekben részesítettem, rúgások formájában. Új kiegészítő sportot fedeztem fel. Ez az ökölvívás. Szereztünk két pár kesztyűt, és a szálló pincéjében komoly boksz és pingpong méták mennek. Valamint sokat fejlődtem a biliárd nevű játékban. Most én kérek tőled valamit, ha tudsz szerezni olyan cseh tornacipőt, akkor vedd meg nekem és én kifizetem. Egyébként a környéken divatba jöttek a rablógyilkosságok, már három ilyen történt a közelmúltban. A tanulás jobban megy, mint az első félévben, amikor közepes voltam. Közöld a Porszívóval, hogy írjon, és akkor én is írok neki. Az FTC-ben add át mindenkinek üdvözletem légy szíves! Téged is üdvözöllek: Gyuri.”                        
 
Az egykori csapat társak még most is emlékeznek rá Ormosbányán. Egyikük 2008.-ban, Kazincbarcikáról írja:
 
„Bodola Gyula bácsi 1965 és 1969 között volt edző Ormosbányán. Ez a kis 3 ezres település NB 2 -be került. Amikor az öreg Gyula bácsi Ormoson volt edző akkor lehozta Gyurit is Ormosra, aki ott járt gimnáziumba. Közben az ifiben és a tartalék csapatban együtt futballoztunk. Technikás, kicsit Törőcsik stílusú játékos volt. A kötényeket szerette a legjobban osztani - mindig elmosolyogta magát utána. Az édesapját tisztelettel, de szórakozva kezelte, és szerette. A rajzai és karikatúrái a futballpályára is "belenyúltak". Ormosbányán velem együtt sok akkori barátja szerette. Barnóczki Zoltán.”
 
Szombathelyi Istvánnal találják ki életük első tréfáit, balhéit. Egyik osztálytársuk így emlékezik erre:
 
„Jót mulattam a Bodola kiállítás megnyitóján, amikor a szónok azt fejtegette, hogy a székelyek ritkán raccsolnak, de lám-lám Gyuri még ebben is különbözött! Hát nem! Ő sem raccsolt! 17 éves volt, amikor Szombathelyi Pistivel azt játszották, hogy selypítve, pöszén, vagy raccsolva beszéljenek? Mind a kettejüknek a raccsolás tetszett. Másfél év után a Pisti abbahagyta. Gyuri, meg úgy gondolta, hogy ez illik az ő "image” -ához! Szóval tetszett neki, és úgy maradt. A mamája ezért külön mindig jól nyakon verte. Szerintem, ha jól utána gondolsz, amikor nagyon be volt nyomva, erről elfeledkezett, és normálisan beszélt.” Heringer Ágnes.
 
                                                            
                                                                Barátok
 
Világ életében rengeteg barátja volt. Igen sokan közülük nem is ismerték egymást. Korszakai voltak, időben és térben is, és minden korszaknak megvoltak a maga barátságai.
 
Bartók Béla út, Fradi Kölyök, Ormosbánya, Citadella, KSI, III. kerületi TTVE, Tabán, Palatinus, Gellért, grundok, Belváros, Erzsébet Söröző, Balatonföldvár, piacok, kocsmák, Borpatika, Bem Rakpart, Ifjúsági Park, E Klub, Essen, Vancouver, - mindmegannyi baráti kör.  
 
Nem törekedett kizárólagosságra. Nem volt féltékeny, és nem engedte, hogy mások féltékenyek legyenek rá. Évek telhettek el, úgy, hogy nem találkozott valakivel, és ha megint összefutottak, akkor úgy dumált vele, mintha tegnap váltak volna el.
 
Vancouverben, az emigrációban egy füzetbe leírta barátai listáját. Az egész életét dokumentálta. Mindent meg akart örökíteni, nem csak rajzban és fotóban, hanem szövegekben is.
 
Ki nem számolgatta, hány barátja volt életében. De ki vette a fáradtságot, és írta le, hogy kikre emlékszik. És ki tudna négyszáz nevet leírni. Igaz, a négyszáz névből jó, ha kettő lány. Nem mintha nem lettek volna fontosak a nők az életében, de a barátok, a haverok, a buli, és a poénok még fontosabbak voltak.
 
 
                                           Emlékek nyomában a Bartók Béla úton
 
A kérdőjelek sokasodtak körülötte, ahogy egyre mélyebbre ástam az emlékek között.
 
Egy este elmentem szülei egykori lakásához, a Bartók Béla út 134. számú ház elé. Tudtam, hogy ott már nincs semmi, ami a Bodola családra emlékeztetne. De akkor, ahogy a lassan leszálló sötétben álltam a remízzel szemben, és magamba szívtam azt a kora őszi, külvárosi, kelenföldi levegőt, és ahogy hallgattam a remízbe kanyarodó villamosok csikorgását, egy kicsit közelebb férkőztem hozzá.
 
Aznap betértem egykori törzshelyére, a Borpatikába is, hátha találok valakit, vagy valamit. Igazából nem is tudtam, mit remélek húsz év után. De ahogy kimondtam a nevét, a kocsmáros nő a legtermészetesebb mozdulattal mutatott egy, a kocsma félhomályos sarkában bóbiskoló törzsvendégre. Idős, lelakott alkoholista. Bemutatkoztam, de ő rám kiáltott: „Golyó, nem ismersz meg? Crazy vagyok!” Nem hittem a szememnek, az egykori barát, Viglás János még mindig itt ül, és húsz éve várja, hogy az életét poénokkal bearanyozó cimbora, raccsoló barátja egyszer csak visszatér a közös mulatságok színhelyére.
 
Ahogy mentem kifelé a Bartók Béla úton, sorba tűntek fel gyerekkorának színhelyei. Itt lakott a gyerekkori barát és majdani feleség, Udvardy Zsuzsa, amott „Ari” (József Aranka), ez a Horváth Ervinék háza a Körtéren, az egykori Bartók mozival, - ott lakott a Bender Tomi is. Ez a Váli utcai általános, kijjebb, a külváros, Kelenföld felé a többi iskola, ahova járt. Van belőle egy pár. Nem beszélve most Pécsről, és Miskolcról, csak Budán három tanintézménynek volt a növendéke. A Váli utcai volt a meghatározó. Onnan kerültek ki a barátok is.
                                                                           
                                                                Iskola
 
Egy alkalommal kiugrott az iskola emeleti ablakából, és eltörte a bokáját. Nem merte otthon elmondani, hogy mi történt. A szülei megijedtek, talán csak nem valami kezdődő gyermekbénulás miatt jár olyan furcsán? Orvostól orvosig rohantak. Hetek múlva derült fény az igazságra. Gyuri nem szólt volna, inkább az összes fájdalmas vizsgálatot eltűrte.
 
Rossz tanuló volt, de történelemből olyan kiváló, hogy a bizonyítványába külön beírta az osztályfőnöke a kitüntető dicséretet a sok gyenge osztályzat mellé. Kezdett kibontakozni rajztehetsége. 
 
Egykori osztálytársai így emlékeznek erre az időre:
 
”Nagyon jól emlékszem a Gyurira, osztálytársak voltunk a Váli utcai Általános Iskola felső tagozatán. Olyan régen volt, de őt sohasem felejtettem el. Emlékszem, amikor megjelent az osztályban, szinte már az első pillanatban megtetszett nekem. Ő engem észre sem vett akkor, később igen, de sajnos csak rövid időre. Amolyan diákszerelem alakult ki közöttünk. De boldog voltam, amikor kézen fogva együtt korcsolyáztunk a kispiac és a Feneketlen tó melletti teniszpálya fellocsolt jegén. A legendás Eszék utcában is sokat sétáltunk, gyakran jártunk a közeli Farkas cukrászdába is, ahol igen jó fagyikat lehetett venni. (50 fillérbe került egy gombóc!) Gyuri értelmes és igen tehetséges fiú volt. Nemcsak a művészetben, de a focizásban is igen jól megállta a helyét. A tornaórákon mindig figyeltem, hogy milyen jól bánik a labdával. Az iskolában egyébként ő volt az egyik fenegyerek. Az ilyen típusú fiúk mindig is érdekeltek, nem ám a nyámnyilák! Néhányszor láttam őt az osztályban és a folyosón verekedni. Mindig ő győzött! Na persze nem komolyan, de az elég volt ahhoz, hogy anyukáját az osztályfőnök behivassa egy kis beszélgetésre. Gyuri sokszor rajzolt - még néha az órákon is - és igen élvezte, amit csinált. Dicséreteket állandóan kapott mindenkitől, irigykedtek is rá. A karikatúrái pedig egyenesen fantasztikusak voltak. Emlékszem, hogy kártyákat is készített különféle vicces figurákkal és kísérő szövegekkel. Nagyon jó humora volt. Édesanyám akkoriban a Magyar Néphadsereg Központi Klubjának Kulturális Osztályán dolgozott, ahol Gyuri alkotásait kiállíttatta. Mondanom sem kell, hogy nagy sikere volt. Azután népszerűsége, nevezetessége csak felfelé ívelt, nem is történhetett másképpen. Igazán megérdemelte a sikert. Utoljára a Fehérvári úti piacon láttam. Valaki rám szólt, ismerős hangnak tűnt, pedig közben elrepült vagy 10 év. Amikor megfordultam, azonnal felismertem gyerekkori szerelmemet. Zöldségeket, gyümölcsöket, tojásokat árult. Nem mertem sokat kérdezősködni, belemerülni az emlékekbe. Akkor én már férjnél voltam két gyerekkel, gondolom, hogy ő is foglalt volt már. A mai napig sem tudom megemészteni, hogy nincs az élők sorában. Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy miért ment el olyan hamar. Az biztos, hogy emlékét örökké a szívemben fogom őrizni.”  Horváth (Quercia) Valéria, Phoenix, USA.
„Bodola Gyurival általános iskolában jártam együtt, felső tagozatban. A padjait folyton telefirkálta, gondolhatod, mit kapott érte. Én "jó kislány" voltam, ezért volt, hogy úttörő feladatként azt a megbízást kaptam, hogy el kellett vinnem az aznapi leckét, másnap ne hivatkozhasson arra, hogy nem írta fel, mi a feladat. A Gyuri nagyon helyes srác volt és én természetesen bele voltam zúgva. Mindig szörnyen zavarban voltam, mikor fel kellett mennem hozzájuk, de Ő nagyon kedvesen, amolyan "leereszkedő" kedvességgel fogadott. A legnagyobb megaláztatást mégis az okozta, hogy egy - egy ilyen alkalommal kaptam egy szelet piros mogyorós csokit a Gyuritól, amit azután otthon a tesóm rögtön lenyúlt. Szóval a lényeg az, hogy a Gyuri engem észre sem vett. Most felnőtt fejjel, mosolygok persze az egészen. Ha visszagondolok az emlékeimre, a Gyuri úgy él bennem, mint egy olyan fiú, aki mindig feszegeti a korlátait.” Bujáki Katalin
„Horváth Ervin volt jó barátom, ők már akkor "nagy fiúk", én még csitri. De Ervinnel nagyon jóban voltam és általa ismertem meg Gyurit. Hamarosan nadrágot cseréltünk, én lesírtam róla egy zöld franciabársony gatyát, cserébe adtam egy Lee farmert. Jól kikaptam otthon, de én boldog voltam az áhított nadrággal. Mert Gyuri olyan volt, bármit kérhettél tőle, akkor, ott, azokban a szép éveinkben, Ő adott.” Sóti Éva
                                                               Big Nose
 
A szülői ház, ahol ifjúságát töltötte, elég sivár külsejű. Szokvány, körgangos ház, de még a stukkókat is lespórolták a homlokzatáról. Ahogy belépek, meglátom a legendás lengőajtót, amit előszeretettel rúgott be, hazafelé menet, hogy a kilengés ideje alatt sportosan átszaladjon az akadályon. Egy alkalommal azonban valaki kitámasztotta, és ő ezerrel egyenest belerohant. Akkor született meg legendás orra, a „Big Nose”.
 
Mamája, Pipi Néni ekkor is jól elverte vérző fiát, aki szinte a kezében tartotta az orra maradványait. Később gondolt rá, hogy megplasztikáztatja, de hála Istennek nem tette. Így megmaradt „logo” – ja, amit számtalan fotóján és rajzán „csodálhatunk” meg.
 
Már felnőtt fejjel csináltatott egy névjegykártyát: „Bodola „Big Nose” George. „Nemakárki” Lakás: ?????????” felirattal. Mindez fehér alapon arany betűkkel.
                                                                   
                                                            Balhés Gyuri     
 
„Gyuri kedvenc filmje a "Bilincs és mosoly" volt. Balhés Luke-nak a szerepét teljesen magáénak érezte, szinte azonosult vele. A fél mozi felháborodott, amikor ő harsányan kacagott a balhékon. A nézők a moziban sajnálták Luke-ot,  amikor ette fogadásból a kemény tojásokat szakadásig, a filmben a smasszereket idegesítette, a rabtársait szórakoztatta, "Balhés Luke majdnem belehalt. Gyuri hogyan tudott nevetni! ...Úristen! Gurgulázva, meggörnyedve, csapkodta a térdét, - jaj de jó volt! Megemlítem, hogy az Akácfa utcában volt egy kicsi mozi, azt hiszem Gorkij, én négyszer láttam vele ezt a filmet. Ráadásul akkor, amikor ő leszerelt a katonaságtól. Ő ott, "Balhés" volt. Öngyilkosságig. Gyerekek voltunk. Erőszaknak érezte. Megszenvedte. Lehet, hogy minden rossznak ez volt az eredője.”  Heringer Ágnes.
 
Mint akkoriban mindannyian, ő is mindent elkövetett, hogy megússza a behívást. Nem úszta meg, 1972.-ben be kellett vonulnia Pécsre. Fogadásokat kötött a barátaival, hogy nagyon gyorsan le fogják szerelni pszichés alapon, még Freudot is tanulmányozta. A vége az lett, hogy amikor egy őrmester megparancsolta neki, hogy mosogasson el több száz szennyes edényt, ő egyszerűen elverte elöljáróját. Az volt a szerencséje, hogy még nem tette le a katonai esküt, és így csak 8 hónap futkosót (büntetőszázadban letöltendő fogdát) szabott ki rá a katonai bíróság, amit Kaposváron kellett letöltenie. Itt ismerkedett össze Takács Attilával, a „Rikkancskirállyal”. Azt viszont elérte, hogy büntetésének a letöltése után azonnal leszerelték, pszichés alapon.
 
Központi Sportiskolás korában eladta a Vailant, francia karikatúra újság féltve őrzött egész éves kötetét 100 forintért, majd a teljes vételárból fagylaltot vett, - 50 fillér per gombóc áron – és állítólag az egészet egy ültő helyében megette. Aki nem hiszi, járjon utána.
A lényeg mindig az volt, hogy megbotránkoztassa a környezetét. Egyszer a Bender Tominál házibuli volt. Tomi végzős orvos egyetemista évfolyamtársai, medikusok, medikák jöttek össze, öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, és kiskosztümben, hogy megünnepeljék friss diplomájukat. Ő csak annyit tudott, hogy buli van a Bendernél. Beállított kócosan, mezítláb, klumpában, egy összegörbített alumínium villával a csuklóján, oldalán egy hippi öltözetű csajjal, majd a döbbent csendben megszólalt: Bocs, azt hittem ez egy kúrós buli!, és elviharzott.                                                                     
                                                 Pia, haverok, kölcsönök
 
Szeretett baráti körben egy kis ital mellett, csöndes helyen ücsörögni és beszélgetni. Ilyen csöndes  hely volt Kun Ferenc Vásárhelyi Pál utcai bőrfestészeti műhelye. Délelőttönként, a Bartók Béla út kocsmáit útba ejtve, (akad egy pár) előbb utóbb a bőrfestő üzletben kötött ki. Nem csak azért, mert fociról, irodalomról, Erdélyről lehetett beszélgetni, hanem egy kis donációhoz is hozzá lehetett jutni néhány kisfröccs finanszírozásának erejéig. Na és ott volt Feri öccse, Kun Tamás, Radics Béla egykori basszus gitárosa, aki bármikor kapható volt egy meszely bor elkortyolgatására.
 
Gyuri csak néhány hónappal élte túl Tamást…. 
 
Mint afféle XI. kerületi gyereknek, meghatározó hely volt számára a Gellért hegy a Citadellával. Úgy hívta a hegyet: a Púp, és rajta a „Cita”. Itt dolgozó barátaival, Kiss Ervinnel, Kovácshegyi Pállal, és Cziglényi Alpárral igen sok kellemes órát töltött a „Citán”. Sok fénykép készült itt. Tolcsvay Bélát is sokszor magával hozta ide.
 
Sokszor, sokaktól kért kölcsön kisebb – nagyobb összegeket. Nem bizonyított, hogy mindet visszaadta volna. Egyszer egy általa nagyon szeretett rokonától kért kölcsönbe jelentősebb összeget, amit az többé nem látott. Becsületére legyen mondva, nem orrolt meg Gyurira, továbbra is jóban volt vele. Talán sejtette is, amikor oda adta a pénzt, hogy búcsút inthet annak.
 
Franyó „Brúder” Lászlónak komolyabb összeggel tartozott. Egyszer véletlenül összefutottak az utcán, mire ő beszaladt egy kapualjba, és beugrott egy szemetes kukába. Brúder utánament, fölemelte a kuka fedelét, és megkérdezte tőle: Ne adjak kölcsön egy kis pénzt?
 
Amikor 1989 februárban végleg elhagyta az országot, Zsuzsától kért pénzt, hogy becsületbeli, „úri” tartozásait kiegyenlítse, legalább is azok felé, akiket nagy becsben tartott.
 
Így ment el Kun Feri bőrfestő üzletébe, és raccsolva nyitott be: Fevi Úv ! Két dolog miatt jöttem. Egyvészt szevetnék elbúcsúzni, másvészt megadnám a kisfrhöccsök árhát! És ezzel átadott néhány ezer forintot.                                                                    
                                                                Őrület
 
Egy időben Crazyvel a Balatonra jártak horgászni. Van egy kép, amit ő készített Crazyről, amint kirántja a vízből a horgászbotját, és Csiri egészen közelről a blende elé tart egy kis keszeget. A jelenet úgy néz ki a képen, mintha egy hatalmas tőkehalat akadt volna horogra.
 
Az esti horgászat közben részegen beavatta Crazyt: elege van, becsukja a boltot aznap éjjel. Van a gatyája szárába varrva egy csomó gyógyszer, és azt beveszi. Amint elaludt, Crazy kiszedte a gyógyszereket a nadrágszárból, és a vízbe hajította. Hajnalban hallotta, ahogy barátja kotorászik a nadrágjában, majd dühödten visszafekszik. Másnap szó sem esett az ügyről.
 
Essenben, a frissen érkezett Crazynek paprikás krumplit kellett főznie az „őshonos” disszidenseknek, német alapanyagból. Bodola, kellő mennyiségű szesz elfogyasztása után, és némi obszcén bevezetéssel szájába kapott egy frankfurti virslit, és megpróbálta egyben lenyelni. Majdnem megfulladt a barátai szeme láttára. Most is Crazynek köszönhette az életét, aki ököllel gigán vágta, és így kiugrott a kolbász a torkából.
 
 
                                                                        
                                                         Népszerűség
 
Alig találni olyan embert, aki ne ismerte volna. Hogy a korosztályából szinte mindenkivel jóban volt, aki bulizott, focizott, vagy zöldséges volt, természetes. De hogy egy színi kritikus a Pesti Színházban a Bodola név hallatára fölkiált: „A hetvenes években minden nyáron együtt fociztam vele, a Kis Ebedlivel, és a Törővel Földváron!”, vagy az Állampusztai fegyintézetben börtön büntetését töltő belvárosi ügyvéd a Bodola kiállítás hírére rögtön rávágja: „Hol lesz a Dudusnak kiállítása?”
 
Ismerte az összes pesti és budai kocsma törzsközönsége, az egész futball világ, a zenészek, a csibészek, zöldségesek, színészek, írók.
 
Szinte elképzelhetetlen, hogyan fért bele ennyi minden az életébe. A tehetsége, a sok száz rajz, a sok ezer fénykép, műveltsége, ismeretei, szókincse, futballtudása, kártyajátékok, biliárd, rengeteg barát, ismerős, szerelmek, három családalapítás, két gyermek, négy disszidálás, két emigráció, több tucat munkahely, és közben állandóan buli és kocsmázás, mintha neki nem 24 órából állt volna egy nap.
 
                                              Irodalom, könyvek, szavak
 
Mindig volt a hóna alatt egy könyv, vagy folyóirat. A „Nagyvilág”-ot szisztematikusan gyűjtötte. Keresztrejtvényfejtésben verhetetlen volt. Annyira szerette a nyelvet, a szavakat, hogy kedvenc szavait, kifejezéseit „gyűjtötte”, lejegyzetelte egy füzetbe:
 
 „cselszövény áldozata; leköteleznél ha elárulnád; kiseprűzni a városból; rajongóim jogos felháborodására; mint partizán a tajgában; könnycseppet morzsol szét szeme sarkában; buja bajadér; pintre egy meszely; a szokásjog alapján; ritkaság, mint a félkarú cigányprímás; mint hun szanitécek a catalaunumi csatában; molyette; középparaszt; eburafakózunk; gáláns hegyi martalóc; fülhallomást; pogány eleim varkocsára; ázott ló szagú lehellet; …”                         
                                                                
                                                            A tékozló fiú
 
A mama nagyon szigorú asszony volt. Férjéhez is, gyerekeihez is. Ha Gyuri kiskorában nem ette meg az ebédet, anyja órákra bezárta a sötét éléskamrába, de ő nem engedett, akármeddig ott maradt volna, nem adta be a derekát.
 
Viselt dolgai miatt rendszeres időközönként kitiltotta hazulról az édesanyja, úgyhogy sokszor, sok helyen csövezett. Sokszor menekült nővére szentendrei otthonába. Egyszer, még 1984-ben felajánlotta neki az anyja, hogy ha kijelentkezik a lakásból, azonnal kap 100.000. Ft.-ot. Még aznap elment Mitribusz „Troli” Gáborhoz, és tízezer forintot felkínált neki, ha bejelentkezhet a lakásába. Az üzletet másnap nyélbe ütötték. A mai napig megvan az a takarékbetétkönyv, amelybe berakta a 100.000. Ft.-ot, és megvannak azok a fényképek, melyeken egy görög nemzeti lobogó előtt dobálja az ezreseket a levegőbe. A betétkönyv tanúsága szerint egy hónapig tartott a pénz. Állítólag a java kisfröccsé változott.
 
A hetvenes évek elején amerikai nagybátyja ajánlott fel neki egy Fiat 127-est, azzal a feltétellel, hogy levágatja hosszú haját, és megszerzi a jogosítványt. Egy hétig az autóban – az autójában – aludt. Aztán nem vágatta le a haját, és nem szerezte meg a jogosítványt. Nem is kapta meg az autót.
 
A nagybácsi (Botos Buba) később egy komoly összeget adott neki, hogy legyen rajzművész, függetlenítse magát, alakítsa ki a megfelelő körülményeket. Erről a pénzről aztán legendák keringenek: taxival Pécsre, szállodai szoba egy hétig a Hotel Wien-ben, stb., stb. Crazyt felhívta Siófokról, a Borpatikában, hogy megy fel érte egy taxi két lengyel gádzsival, és azonnal jöjjön le Siófokra. A taxi hamarosan elő is állt a lengyel lányokkal, és Crazy máris száguldott két csajjal a Balcsira a hetesen. Az Aranypart legelőkelőbb szállodájában közölték vele, hogy Bodola Úr az elnöki lakosztályt vette ki, de most kint alszik a Balaton partján.  
                                                               
                                                                Foci
 
A foci fontos volt. Nem csak édesapja miatt. Akkoriban majdnem minden srácnak a foci volt a sport, a játék, a közösségi élmény. Ügyes, technikás játékos volt, de nem örökölte apja ragyogó tehetségét, és kitartását. Édesapja úgy jellemezte: nem rossz, de lehetne gyorsabb. Játszott a Fradi kölyökben, a KSI –ben és a III. kerületi TTVE –ben.
 
Nagyon szeretett kötényt adni. Az egész élete a stuff, a húzás, a játékos kötözködés volt. És ha bejött valami, akkor megjelent a kissé gúnyos, csibész mosoly, nevetés az arcán: mikor egy születésnapi tortát nyomott Karsai „Tüdő” képébe, vagy amikor bezúzta a lasztit a léc alá. Ez a pajkos mosoly és nevetés is Balhés Luke lelki rokonává tette.
 
Egykori csapattársa, Udvarhelyi András így emlékszik:
 
„Gyurival sokat hülyéskedtünk a meccsek alatt, mindig vidám és jókedvű volt. Ő volt a III. Ker. TTVE. ifi csapatának a vezető eleme. Már akkor le voltunk döbbenve a rajzain, bár lenne belőle most. Mint kanadai lakos sajnálattal olvastam, hogy itt hunyt el, és nekem nem volt tudomásom róla. Van még egy képem róla: meccs közben épp előlem fejeli el a labdát (én vagyok a kapus) Az a csapat, ami nekünk volt a kerületben, olyan nem lesz soha! Minden meccs után összejöttünk, senki nem ment haza, amíg meg nem beszéltük a meccset! A következő héten jobban játszottunk. Ez volt a III. Ker. TTVE legjobb NB. I. -es ifi csapata!”
 
                                                                    
                                                          Margit, Barnabás
 
Az általános iskola után először szerszámkészítőnek tanult a Fáy András szakközépiskolában, aztán jött Ormosbánya, majd néhány sikertelen beiratkozás anyai unszolásra a Kaffka Margit Gimnázium esti, dolgozói tagozatára. Nem jött össze az érettségi. A katonaság előtti utolsó nyarat a Palatinuszon töltötte kabinosként. Aztán sorozás, behívó, és a nagy balhé.
 
A leszerelés után a szerelem és a házasság Lakatos Margittal, majd megszületett első fia, Barnabás Herkules.
 
Lakatos Margit így emlékezik kapcsolatukra:
 
„Szégyen ide vagy oda, de már nem emlékszem mindenre, pedig Gyurit 17 éves kora óta ismertem, és tudtam róla mindent, a családi sztorikat, de már az óta eltelt harminc év.
 
Például arra emlékszem, volt katona is, néhány hónapig, de a bevonulása előtt fogadott a haverjaival, hogy megjátssza a bolondot, úgy is lett, leszerelték, valami dili flepnivel.
 
A középiskoláiról is csak arra emlékszem, ez se biztos, hogy a Kaffkába járt negyedikbe, de valami botrány miatt kicsapták az ország összes középiskolájából, érettségi előtt. Anyukája évekig könyörgött, ígért neki fűt-fát, hogy legalább érettségizzen le, de még pénzért sem volt hajlandó, mint ahogyan a haját sem vágatta le, semennyi összegért, sőt, az amerikai nagybácsija egyszer hozott neki egy kellemes Fiat autót Németországból, de azért sem volt hajlandó, úgyhogy vissza is vitte. Demszkynek volt osztálytársa anno, és többször megverte.
Gyuri az egyik legintelligensebb pasi volt, akivel valaha találkoztam, anyukája szerint sorra nyerte a történelem versenyeket általánosban, és ha jó könyvről hallottam, azokat mind ő említette. Hihetetlen szókincse és dumája volt, a humora fantasztikus, Fábry Sanyi csak halvány után érzet.
Csak akkor rajzolt, ha kedve volt. Tolcsvay például egyszer konkrétan bezárta a lakásba, mert kellett gyorsan egy lemezborító. Van olyan rajza, benne van a rock lexikonban, amit az alatt készített, amíg lezuhanyoztam, kb. 1o perc, perc alatt.
Mi eleinte haverok voltunk, de nagyon bírtam, hogy mennyit lehetett röhögni vele, aztán 73. őszén elkezdtünk járni, az első randink a Filmmúzeum előtt volt, azt mindig emlegette, ott többet nem volt hajlandó találkozni senkivel, azt mondta.
74. januárjában volt az eljegyzésünk egy sörözőben, természetesen, hol máshol, mégpedig az Eötvös klub mellett, a kis utcában. Egy ötvös tanuló haverja készítette a jegygyűrűinket, abból az ezüstpohárból, amit Gyuri rutinszerűen ellopott otthonról. 74 februárjában voltunk kötelező szexuális felvilágosításon, mai napig őrizgetem a papírt. Persze ott is volt nagy műsor. Előtte rávett arra, mondjuk azt, hogy négy gyereket akarunk. Külön – külön beszélgettek el velünk. Én tartottam magam a megállapodáshoz, de ő persze azt mondta, hogy utálja a gyerekeket, egyet sem akar.
74. május 14.-én volt az esküvőnk. Gyülekező a Pingvin büfében, a Feneketlen tó mellett. Rajtam bugyit alig takaró virágmintás bordó mini ruha volt, Gyurin farmer, farmering, az egyik tanú mezítláb, klumpában. A zenét is mi vittük az esküvőre. Szerette Leonard Cohen dalait. Az anyakönyvvezetőt utána vizes ronggyal borogatták az irodában, ezt láttam kifelé menet.
Gyuri akkoriban keményen dolgozott, kabinos volt a Palán...
Az esküvő utáni nyáron pl. annyira ovisok voltunk, hogy emlékszem, bújócskát játszottunk a lakásban, bebújtunk a ruhásszekrénybe, mindenhová, de a lényeg az volt, hogy tele volt a pofánk vízzel, és aki megtalálta a másikat, jól leköpte, rengeteget röhögtünk.
Vasárnaponként szertartásosan elvonult a Tabánba focizni, persze, csakis nagyon tuti szerkókban, és soha nem ért haza a megígért időpontban. Ezt is rosszul viseltem, én szűz jegyű vagyok, szeretem tudni, mi lesz, hogy lesz, miből fizetem ki a számlákat. Gyurit ezek a dolgok hidegen hagyták. Volt, hogy egész vasárnap délelőtt főztem, pontosan emlékszem, rakott krumplit, és olyan későn érkezett, valami 5 óra körül, hogy kihűlt, tönkrement, és az egészet a fejére borítottam, a bejárati ajtó előtt.
Ha valahol a városban 5 - 10 ember körben állt, és nagyon röhögtek, akkor a kör közepén egészen biztos, hogy a Gyuri állt, csak valahogy haza nem tudott érni időben. Útközben mindig voltak kocsmák és cimbik.
Barnabás 74. november 7.-én (!) született. Amikor elindultam a kórházba, Gyuri természetesen nem volt otthon, mulatozott valahol, és csak akkor tudta meg, hogy fia született, amikor hajnalban hazatántorgott.
Annyira gyerekek voltunk mi is, 20 - 21 évesek, nem kellett volna összeházasodnunk, de Gyuri ragaszkodott hozzá, otthonról menekültünk mind a ketten. De elválni meg végképp nem kellett volna, mégis beadtam a papírokat 75. májusában, és ősszel ki is mondták a válást.
A bili azon borult ki, hogy három hétig minden reggel elment dolgozni, aztán kiderült, hogy nincs is munkahelye. Persze, pénz se volt, hazudozott, piázott. Amikor megismertem, mindig csak hétvégén rúgott be, aztán már minden nap, ezt nem tudtam elviselni, azt hittem, majd én meg tudom változtatni, ennyire rosszul mértem fel a helyzetet.
Nem akart elválni, és amikor bedurrant a fejem, és elindultam a bíróságra, beadni a papírokat, kinevetett, az erkélyről fényképezett. Aztán már nem nevetett, jött a tárgyalásra, virágcsokorral, és vacsorázni vitt. Csak akkor egyezett bele a közös megegyezésbe, amikor megfenyegettem, hogy megidéztetem tanúnak a mutteromat, aki főállású szipirtyó.
A válás kimondása után már jobban bírtuk a gyűrődést, de még így is aludt néhány éjszakán az ajtó előtt, a lábtörlőn, mert a szaglószonda úgy ítélte meg, hogy nem jöhet be. Vagy hazaküldtem az ő mutterjához, boldogítsa őt.
Utána Gyuri olyan rendesen viselkedett, hogy itt lakott nálunk a válás után évekig, csak valamikor 80. – 82. körül nyúlta le a Klári, amikorra pedig már totál beletörődtem, hogy marad. Végig segített, amíg, négy évig főiskolára jártam Egerbe, vigyázott a gyerekre, megcsinált mindent.
A gyerektartás fizetése sose volt erőssége, és néha eltűnt, a gyereket hetekig nem látta, de fátylat rá, most már mindegy.
Barnabásban vannak tüskék. Tök normális polgárember lett belőle, ami szép mutatvány ilyen szülők mellett.
Gyuri egy aranyos bohém volt, akiből hiányzott minden rosszindulat, tele volt jó tulajdonságokkal, csak éppen férjnek és apának volt alkalmatlan.
Amikor előkészítőre jártam a magyar - töri szakra, szeptembertől májusig, a Közgázra, akkor eléggé fasírtban voltunk. Ez 1976. – 1977. - ben volt. Anyukájánál lakott, és minden szerdán és csütörtökön délután átjött Újpalotára, halál pontosan, én elmentem az előkészítőre, majd este 8-ra hazaértem, gyerek megfürdetve, lefektetve, udvariasan el-és megköszöntem, és hazabuszozott a Bartók Bélára, mert annyira azért nem voltunk jóban, hogy ott aludhasson.
Ha jó pontokat akart szerezni, akkor tudta, csak a gyereken keresztül tud, hozott neki szupi babakocsit, rajzolt hatalmas meseillusztrációt, tényleg, az meg is van, itt van, nagyon helyes macik, szép színes mesefigurák.
Aztán felvettek a főiskolára, levelezőre, és próbált csak annyit inni, hogy beengedjem, és akkor sokat segített, néha 2 hetet is Egerben voltam, ő gondoskodott a gyerekről. Beteg is voltam 77.-ben, akkor is mindent megtett, amit csak tudott.
De volt olyan is, hogy üzentem neki, hétfőn, hogy beteg a gyerek, de csak pénteken járt arra. Köszi! Meg olyan is, hogy megígérte, hogy elviszi a gyereket vasárnap délelőtt. A kissrác kabátban, sapkában állt az előszobában, Gyuri nem jött. Akkoriban még telefonunk se volt, meg mentsége se.
Aztán jött a Zsuzsi, és kivitte Kanadába, de még onnan is segített, ők küldtek pénzt, amikor hirtelen meg lehetett venni a lakásomat.
Barnabás volt kint 1 hónapig, katonaság után, 1994-ben.”
 
                                                Csiri, Péter, disszidálások
1982-ben beleszeretett Csiribe, és feleségül vette. 1983. novemberében megszületett második gyermeke: Archibald Péter.
Ez a házasság sem volt probléma mentes. Gyuri kétszer is disszidált.
Az elsőre úgy került sor, hogy egy veszekedés során hajba kaptak Csirivel. Csiri elrohant hazulról. Gyuri még aznap reggel felkereste Mitribusz „Troli” Gábor barátját, aki akkoriban road volt különböző zenekaroknál, hogy disszidáljanak együtt, de most azonnal. Egy jó barát nem sokat teketóriázik, és mivel mind a kettejüknek volt Jugoszláviába érvényes kiutazási engedélye, délben már a Mistral expressz vonaton ültek Ljubjana felé száguldva. Onnan valahogy elkeveredtek Nova Gorizába, és a legendás kerítést ők is átlépve, máris Goriziában, Olaszországban voltak, „szabad földön”. Negyed óra múlva leszedték őket a rendőrök szirénázó rohamkocsival a buszról és irány az őrs. Nagy nehezen kaptak egy ingyenes vonatjegyet a Róma melletti menekült táborig, Latinába. A hely a barakkokkal és a sok albán és egyéb emigránssal nem tetszett, így aztán rövid kirándulás a Nápoly melletti Capuába, ahonnan még gyorsabban leléptek, és az ingyenjeggyel most már ellenkező irányba igyekeztek volna – Torinó felé, a kalauzok súrű kötözködése közepette. Torinóból stoppal az Alpokba, Mont Blanc irányába a francia határ felé, hegyeken, völgyeken, toronyiránt a méteres hóban egy fillér nélkül. A francia határon ők sem jártak jobban, mint Háry János, mindenesetre egy dzsippel 3 óra alatt tették meg azt az utat visszafelé, amit odafele 3 napig jártak végig. Nélkülözéseik még nem értek véget, a Latinába szóló jeggyel kellett eljutniuk Triesztbe, mivel addigra elfogyott a disszidálási lázuk. Triesztből a hegyeken á